Magyar kiadó: Athenaeum Kiadó Értékelés molyon: 88% Oldalszám: 448 oldal
Próbáltam alternatív tartalmat írni ide, de egyszerűen nem megy. Rosie és Alex élete. De
inkább csak Rosie-é. Azt hiszem ennyi.
És ez az érzés végigkíséri ezt a rövidke véleményt. Akármilyen megközelítésből próbálok írni a
regényről, nem megy. Már több mint egy hete kiolvastam és még mindig nem sikerült
összeszednem magam utána. Mostanra tartok csak ott, hogy bele bírtam kezdeni egy új
könyvbe, de nem értem miért. Érzem a könyv hatását magamon, csomót kattogok a regényen,
bizonyos részletein, de még nem jöttem rá, hogy miért hatott rám ennyire.
Végtelenül egyszerű, levélregény ez. Rosie életét követhetjük végig, hét éves korától kezdve,
levelein keresztül. Levelek, chatelések, üdvözlőlapok, meghívók, képeslapok. Ezekből áll a
könyv, a végén az is kiderül hogy miért. Jó döntések, rossz döntések, véletlenek, az élet kliséi,
boldog és szomorú pillanatok, tettek és következmények. Az élet nagy pillanati, de mind
csak levelek formájában így ezek sem annyira grandiózusak.
Amit talán ki tudnék emelni…
Imádtam Rosie és Katie életének párhuzamát. ’A történelem nem ismétli önmagát. De rímel.’
– mondta Mark Twain, aztán Cecelia Ahern megírta. Pont így gondolok rájuk.
Nem tudok összefüggő gondolatokat összehozni, úgyhogy azt hiszem ennyi. Még azt
sem sikerült eldöntenem, hogy valójában imádtam-e ezt a könyvet. De lehet csak annyira
szokatlan volt hogy ezért fogott meg ennyire. Valójában csak erős közepes? Nem tudom. De
azt hiszem, ha valami ennyire hat rám, az csak jó lehet. Végül is a kisgyerekek is azért olvastatják újra és újra ugyanazt a mesét mert akkor és ott arra van szükségük. Nem lehet most erre volt. De nagyon.
"(…)én nem akarok egy lenni ezek közül a könnyen feledhető emberek közül,
akik abban a pillanatban nagyon fontosak, nagyon különlegesek, nagyon
hatnak az emberre, és nagyon nagy becsben tartják őket, aztán évek múlva
meg nem marad belőlük más, csak egy elmosódott arc meg egy távoli
emlék."
29. oldal
"Nem értem, miért kellett elutaznod ahhoz, hogy magadra találj. Inkább nézz tükörbe."
37. oldal
"Miért adjuk fel a hitet önmagunkban? Miért hagyjuk, hogy tények is
számok, vagy bármi más irányítsa az életünket az álmokon kívül?"
188. oldal
"Bepakoltuk az iskolatáskánkat, és megszöktünk. Szó szerint szökdelni kezdtünk az úton. Azt hittük, ahhoz, hogy az ember meg szökjön, szökdelnie kell."
202. oldal
"Az élet messze nem tökéletes, senkinek nem az. Nem te vagy az egyetlen.
Nem arról van szó, hogy egyedül csak a te fejed felett lebeg egy nagy
fekete felhő. Csak úgy érzed. De nagyon sokan érzik még így rajtad
kívül. Abból kell kihoznod a legtöbbet, amid van."
240. oldal
"Ha valaki azt mondja, hogy ez egy nagyon hosszú történet, akkor az
általában azt jelenti, hogy egy rövid, de annál ostobább történetről van
szó, amit túlságosan szégyell elmesélni."
318. oldal
"Minden reggel koromsötétben kelek (és szerintem természetellenes olyankor felkelni, amikor még a Nap sem hajlandó rá)"
338. oldal
"Alex, te szíveket gyógyítasz. Szó szerint kívülről-belülről ismered a
szívet – mit lehet tenni, ha valakinek megszakadt a szíve? Arra van
gyógymód?"
362. oldal
Magyar kiadó:Cartaphilus Értékelés molyon: 91% Oldalszám: 362
Ifjúsági = fiatal szereplők – pipa
Disztópia = negatív jövőkép – pipa; elnyomó társadalom –pipa; globális probléma – pipa; lázadás ez ellen – mondhatni pipa
Kaland = hatalmas pipa
Az Útvesztő egy külön világ, mindentől elzárva, közepén a Tisztással. Fiatal fiúk vannak ide bezárva, az útvesztőt járva, próbálva túlélni és megfejteni az Útvesztőt, hogy kijuthassanak. Az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal egy lift, amin hetente alapvető ellátmányt kapnak, havonta egyszer pedig egy új tagot maguk közé. Thomas is így kerül a Tisztásra, amit ideje sincs megszokni, máris kezdődik a változás.
Ez a könyv igazán tetszett. Minden megvolt benne ami egy jó disztópiához kell, az író mégsem szúrta ki ezekkel a tényekkel az olvasó szemét, az egész könyvben érezhető hogy minden ott van a háttérben mégis csak néhány mozzanatban kézzelfogható. Ezek maga a lift, az őket figyelő mechanikus rovarok, a késlegyek és az Útvesztő szörnyei a Siratók.
Dylan O'Brien - Thomas
A könyv lényegének én igazából magát a kalandot éreztem, mint általában ebben a műfajban, a társadalmi behatást (de gondolom ezt majd megkapom a következő részben), és magát az Útvesztő problémáját. Az egész könyv lendületes, mozgalmas, olykor nyers és egyértelműen érezhető rajta, hogy férfi írta. Az egész stílusában és a keltett érzésben más mint az általam eddig olvasott disztópiák, valamint nem erőlteti a szerelmet, mégis lappang, az érzelmek nagyon szépen vannak megjelenítve, a változásuk leírása különösen tetszett.
A legjobban talán egy apróság fogott meg. Ezek a fiatalok kialakítanak maguknak egy közösséget, ami elfogadható számukra és amiben tudnak élni, sokan elég sok időt töltöttek már itt és nem emlékeznek a múltukra, ezért saját belátásaik szerint hozzák a szabályokat és alakítják a rendszert. Ezen okokból megfigyelhetők apró változások, furcsaságok a szokásaikban. A beszédükben megvan a káromkodás például, de nem a szokásos módon, bököttnek hívják egymást, valószínűleg mert a Siratók szúrással is támadnak, ami súlyos következményekkel jár. Mindig is érdekesnek találtam az ilyen fajta változást, ahogy az egymástól, legalább valamilyen szinten, eltávolodott közösségek egymáshoz képest, különböző irányokba változnak.
A film szeptemberrevárható
A főbb szereplők, rendesen ki vannak dolgozva és nem lépnek ki a saját bőrükből, mint sok más ifjúsági könyvben, következetesen karakterükhöz passzolóan reagálnak, cselekednek. Különösen tetszett, hogy nem csak Thomas gondolati, érzelmi, lelki változását követhettük nyomon, hanem rajta kívül még négy másik szereplőét is.
Maga a világ, az Útvesztő, amennyire egyszerű alapvetően, pont annyira szegezett oda a fotelhez, és csak olvastam. Bár be kell ismerni a végén vannak egyértelmű fordulatok, megoldások és még logikai baki is, ezek közel sem vesznek annyit a könyv értékéből, mint máskor általában tennék.
Szívem szerint még írnék valamiről, de annak érdekében, hogy spoiler-mentes maradjon a bejegyzés csak burkoltan annyit, hogy a legvége elég sok kérdést felvetett bennem és bár egyértelműnek tűnik, hogy egészen más lesz a következő rész, nagyon várom.
Sokat vacilláltam, hogy 10 vagy 9 pont legyen, de nem érzem a kedvenc-bizsergést úgyhogy egy nagyon erős:
Némi harc árán sikerült összegyűjtenem néhány idézetet. Remélem maradéktalanul kiposztolni is hagyja majd a gép.
"Ha sokáig együtt vagy
ugyanazokkal az emberekkel, hozzászoksz a helyzethez, még akkor is, ha
az életed egészségtelen, vagy maga a pokol."
37. oldal
"Minden összezavarja az embereket, ha nem az, amire számítottak."
78. oldal
"– Ne… Andrew –
hátralépek, és összefonom a karomat. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy
egy csomó ember előtt énekeljek. Ez kegyetlenség.
– Veled vagy a hallgatósággal szemben? – kérdi vigyorogva."
363. oldal
"Az együtt töltött időnk,
rövid közös életünk szólama elhalt, ahogy a zene elhallgat, ha lejár a
lemez. És nem marad más csak a csend."
398. oldal
"Ha a mának élsz, ahol minden éppen megfelelő, akkor elfoglalod magad,
korlátot állítasz a kellemetlen emlékeknek, és simábban, hamarabb eléred
a célodat."
Magyar kiadó: Ulpius-ház; 2013 Értékelés molyon: 93% Oldalszám: 506 oldal
A soha határa… Én egy olyan könyvet szerettem volna, aminek
az az elcsépelt közhely a tanulsága, hogy: Soha nem mond, hogy soha. Milyen
szép is lett volna. El is képzeltem az elején, majd utaznak és akkor jönnek a
'sohák' és Andrew majd szépen mindegyikre kitalál valamit. Egy darabig hittem is,
hogy ez lesz, nagyon akartam hogy egy eseménydús, életteli, életszeretetet
tükröző könyv legyen. És valahol mindez volt is egy bizonyos szintig, mégsem
azt üzente, amit vártam, hanem helyette azt, hogy: A szerelem mindent legyőz!
Jee!...
Valahol azt is próbálta mondani nekem, naiv olvasónak, hogy
ne kövessem vakon a társadalom elvárásait és normáit, hanem éljek szabadon
ahogy jólesik, de ez a megszívlelendő üzenet eltűnt valahol a nyáltengerben…
Az elején még kimondottan tetszett és hittem a könyvben,
aztán kezdett erősen más irányba tendálni, én meg vártam hogy
visszakanyarodjunk a csapásra, de az országút elfogyott és a tengeren nem lehet
autókázni, max ha Jézus vezet. Így a végére már Natalia Oreiro Cambio Dolor-ja csilingelt
a fülemben aláfestésként.
A könyv legjobb jelenete egyértelműen az egyetlen „Még soha!
Na majd most!” jelenet volt, a szabad ég alatt alvással. Iszonyú jót nevettem
ezen a részen. Tagadhatatlan hogy voltak más jelenetek is amiken jót
szórakoztam, főleg az elején. De voltak dolgok amiktől a falra másztam, és
sajnos ezekből is akadt bőven. Camrynt úgy kapásból nem igazán bírtam
összerakni. Amint kezdett összemelegedni Andrew-val, az előtte felvázolt
személyisége köddé vált és kezdett átmenni egy tinikönyv főszereplőjébe, csak
épp felnőtt kiadásban. Mindenen mosolygott, nevetett, bámulta Andrew izmait és
csorgott a nyála, persze csak titokban. Ezek mellett meg már alig tudtam
odafigyelni lelki viszályaira, egy idő után már nem is érdekeltek, azt vártam,
hogy végre Andrew szemszöge jöjjön, de a végére már inkább csak túl akartam
lenni az egészen. Persze megható voltés
sírós fajta olvasó biztos végig bőgi az utolsó 25 oldalban lefolytatott
villámlezárást, a végtelenül elcsépelt epilógussal együtt, de nekem sokkal
inkább tűnt mindez egy Brazil szappanopera utolsó részének, amit bár
megpróbáltak felvezetni, de sebtében kellett vászonra vinni mert elfogyott a
pénz.
És akkor még nem beszéltem a könyv kivitelezéséről. Néhol a
szóhasználatot is furcsálltam, de oké, tőlem legyen melléje, föléje, beléje, eléje,
akrámije. De hogy kötőjel helyett számos helyen zárójel van használva, és hogy
minden második mondatban legalább az egyik szó dőlt betűvel van szedve az
kiborított. Nem sikerült eldöntenem, hogy az olvasót nézik retardáltnak, hogy
nem tudja eldönteni hol van a hangsúly, vagy a fordító/szerkesztő, vagy tőlem
akárki, életében először használt Word-öt és azzal játszott hogy ki be
kapcsolgatta a ’Dőlt’ gombocskát.
Szóval… Csöppet túlértékeltnek érzem a könyvet… És dühös is
vagyok rá. De hát csak magamra vethetek, megvettem egy Ulpius könyvet. Ráadásul
úgy, hogy közben tudtam, nemrég már kifogtam a ritka kivételt, azt a könyvet, amit tényleg sikerül eltalálniuk.
Július óta nem írtam és már akkor is csak nagyon ritkán... Kereshetném itt az okokat, hogy miért is nem, de nem teszem. Most egy kicsit egyszerűbben, legalábbis számomra, megpróbálok megint egy kis rendszerességet vinni a blog életébe. Elsőként nemsokára jövök A soha határával.
Eredeti kiadó: Scholastic Press; 2012-ben Magyarul kiadta: Főnix Könyvműhely; 2012-ban Értékelések:Goodreads – 3,63 (több mint 380 értékelés) Moly – kevés vélemény Oldalszám:286 Zene: Rise Against: Ready to fall
Direkt vártam a könyv elolvasása után, most már több, mint egy hetet, gondoltam hátha ha gondolkodom rajta, jobban megtetszik. De nem, úgyhogy maradnak az érzések és a gondolatok most már róla azt hiszem.
Elöljáróban… Én alapvetően nagyon nem szeretem a fülszövegeket. Legalább annyira ódzkodom tőlük, mint a spoilerektől. Lényegében mert nem lehet úgy fülszöveget írni, hogy az ne spoilerezzen le egy csomó mindent a könyvből, ez akaratlanul is megtörténik, ha el akarunk mondani a történetből valamit. Így nem a fülszöveg hibája, én mégis kerülöm ha tehetem. Szóval nem igazán olvasok fülszövegeket, helyette inkább elolvasok egy-egy értékelést, megnézem az értékeit goodreads-en, ilyesmik. Ez a Gyökértelen esetében is így történt, annyi kiegészítéssel, hogy félve elolvastam a fülszöveg első két mondatát, mert igazán felkeltette a borító és a cím a figyelmem. Ez volt az a két mondat:
Chris Howard
„A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról.”
Ennyit engedélyeztem magamnak, ami csak még jobban felcsigázott. Aztán valami egészen mást kaptam, mint amire számítottam. Egy alapvetően faépítgetés köré épülő történetre számítottam, nem egy folyamatosan rohangálós, akcióközpontú sztorira.
Ez egy iszonyú pörgős könyv, Banyan fő mozgatórugója, hogy megtalálja az apját, mindenki másé meg, hogy megtalálják a fákat, és rohannak egyik pontról a másikra, valami felé, valaki elől, néha összeszed egy-két embert, néha lekopik egy-kettő, néha őt szedik össze, aztán lőnek, verekednek, futnak, menekülnek, megsérülnek, néha beszélgetnek és építenek, aztán rejtélyek után is kutatnak.
Azt érzitek, hogy ez egy nagy összegabalyodott fonáltenger? Én is.
A legelején még nem ezt gondoltam. Az első néhány oldal után az volt az érzésem, hogy ezt a könyvet valójában a Greenpeace írta. Hogy ez a környezetszennyezés, de elsősorban a fák irtásának, a génmanipuláció és a globális felmelegedés ellenkampánya. Csak kellett nekik egy helyes pasit keresniük, hogy álcázzák magukat. Ez akkor jött volna be, ha nem úgy alakul a történet, ahogy alakult.
Forrás: Deviantart.com
Alapvetően azzal, hogy folyamatosan mozgásban voltak nem lett volna baj, akciódús volt, pörgött az egész, minden meg volt magyarázva, szóval alapvetően izgalmas volt. Azt leszámítva, hogy a fejemet vertem már a végén a falba, hogy találjanak már oda! Szóval a probléma nem a történettel volt, bár abban is éreztem azért logikátlanságokat, hanem a szereplőkkel, egyszerűen nem értettem őket, a reakcióikat, az indítékaikat. A felszínen minden oké volt, de olyanokat csináltak néha, hogy egyszerűen nem bírtam összerakni a jellemüket. Csapongóak, összeszedetlenek és furák voltak, néha azt sem értettem miért úgy beszélnek, ahogy.
Ráadásul az író bizonyos helyzetekben próbálja drámainak, brutálisnak, érzelmesnek mutatni a szereplőket, a szituációkat de egyik sem hatásos igazán. A túlzott brutalitást kimondottan nem éreztem indokoltnak, egyszerűen nem passzolt bele a történetbe így, hogy hol volt, hol nem. A következő pillanatban meg az egész nagyon beteg és bizarr lett, valójában elég sok helyen, tele van szintén indokolatlan hatásszünetekkel, plusz a végére még néhány rettenetes klisés mondatot is sikerült berakni, mint például ’Fogadjuk el amit kaptunk’, vagy ’Nem számít hol vagyunk, ha együtt vagyunk’ és hasonlók. Komolyan ezektől én éreztem kínosan magam olvasás közben, mint egy rossz filmben. A könyv legpozitívabb része, a borító, a világfelépítés volt. Lényegében egy nagy sivatag, és néha kicsit a Csillagok háborújában éreztem magam, amikor a hajót javítják a sivatagban és kell nekik az alkatrész. És ki is merült a Csillagok háborúja tudásom. Nagyon tetszettek az egyedi megoldások, ahogy a génmanipulációs részeket megmagyarázta, és a becsempészett misztikus-jövőbeli részecskék is.
Szóval nem nagyon tetszett, pedig nagyon vártam és szerettem volna szeretni.
Idézetek:Megidézve Történet: Sodró lendületével mindent letarolt. Karakterek: Nem sikerült düllőre jutnom velük Kedvenc szereplő: Crow és Alfa Akit nem szerettem: Hina. Legjobb rész: Az eleje. Legrosszabb: A vége. Borító: Hogy miért ennyire jó? Egyszerű a válasz: Sánta Kira 10/6
